Egy teljesen 
más rendszer

2025. június 27.

MISERICORDIA: Szakmai gyakorlaton vett részt a Betegápoló Irgalmas Rend ghánai intézményében. Mennyi ideig volt ott, és miért választotta Ghánát?

Claudia Wilpernig: Négy hónapig voltam Ghánában, majd február 12-én visszatértem az Ápolóképző Akadémiára, ahol egészségügyi és ápolói tanulmányokat folytatok, jelenleg a hatodik félévben vagyok. Ez egy az Erasmus Plus program keretében külföldön töltött félév volt. Az Erasmus Plus keretében igazából csak Európán belül lehet külföldi félévre menni. De mivel én az irgalmasoknál tanulok, lehetőséget kaptam arra, hogy Ghánába utazzak. Nagyszerű dolog, hogy a Rend szerzetesei világszerte tevékenykednek, így lehetőség van arra, hogy máshova is „bepillantást nyerjünk”. Kötelezően 61 napos gyakorlat volt előírva, de én a karácsonyi és a félévi szünetet is ott töltöttem.

"Alapvetően sokat utazom, és már több afrikai országot is bejártam. Számomra tökéletes megoldás, hogy dolgozok, és közben beutazom az országot."

A szervezés meglehetősen körülményes volt. Már a harmadik félévben tájékoztattak arrról, hogy külföldi félévre lehet menni, majd a negyedik félévben motivációs levelet kell írni, amelyben azt is fel kell tüntetni, hogy hová szeretnénk menni. A Campus Wien Szakfőiskola Erasmus-programjának koordinátora mondta nekem, hogy a Renden keresztül lehetséges lenne a félévet nemzetközi szinten végezni.

Nem annyira a nyelvet tartottam szem előtt, amikor döntenem kellett, hogy hova megyek, hisz Afrikában sok portugálul vagy franciául beszélő ország van, én pedig csak olaszul és egy kicsit spanyolul beszélek. Végül Uganda, Malawi és Ghána került a szűkebb körbe. A szívem Ghána mellett döntött, ezért megpróbáltam felvenni a kapcsolatot az ottani intézménnyel. Egy ideig nem kaptam semmilyen visszajelzést, és a mai napig nem tudom, hogy az e-mailjeim megérkeztek-e. Szerencsére az egyik itteni szerzetes a Ghánai Rendház perjelével közösen vett részt egy képzésen. Ettől kezdve már nagyon könnyű volt, mert rögtön kaptam egy WhatsApp-számot, és onnantól már így tartottuk a kapcsolatot.

Az Erasmuson keresztül történő szervezés is időbe telt, például ki kellett deríteni, hogy egyáltalán kapok-e ösztöndíjat. Ez sok kollégám számára fontos szempont volt, hisz egyszerűen azt mondták, hogy számukra túl bonyolult és kockázatos, ha nem tudják, hogy kapnak-e anyagi támogatást. Számomra ez nem volt kérdés, mert van megfelelő anyagi hátterem. Ezért tudtam, hogy akkor is megcsinálom, ha nem kapok ösztöndíjat.

A jelentkezéstől a tényleges indulásig hosszú utat kell bejárni, folyamatos utánajárást és kitartást igényel. Mindenről magadnak kell gondoskodnod, például a biztosításról vagy a vízumról. A ghánai nagykövetséghez nem gyakran fordulnak szakmai gyakorlatokkal kapcsolatos kérésekkel. Szerencsére a ghánai koordinátor, Nestor testvér már többször foglalkozott ilyesmivel, ezért az ő tudásával minden jól működött.

Milyen kihívásokkal szembesült?

Az ország hivatalos nyelve az angol, ennek ellenére sokan mégsem beszélik. Az akan gyakorlatilag a második  hivatalos nyelv, de még nagyon sok alcsoport van. Amrahiában, ahol a kórházban dolgoztam és ahol a rendház is van, amelyben laktam, a twi nyelvet beszélik. Ezt kicsit könnyebbnek képzeltem. De szerintem nyitottnak kell lenni, és elfogadni, hogy bizonyos dolgokat nem értünk meg. Vagy néha egyszerűen csak meg kell veregetni valakinek a vállát, és megkérdezni: El tudnád ezt angolul mondani? Természetesen a szakszavakat is meg kellett tanulnom. Néhány kifejezést gyorsan meg lehet jegyezni. Fontos dolgokat, amikre gyakran szükség van, vagy néhány mondatot ahhoz, hogy megkérdezhessem a beteget,  hogy fáj-e valami. És mindig sokat jegyzeteltem. Ezt itt is így csinálom, amikor gyakorlaton vagyok.

A fő közlekedési eszköz a motorbicikli, és a legtöbb ember nem visel bukósisakot, nincs bukósisak-viselési kötelezettség, és védőruházat sem létezik. Többször is előfordult, hogy súlyos fejsérülésekkel hoztak be pácienseket a sürgősségire. Ezeket az eseteket ugyan ellátják, de a betegeknek addig kell maradniuk, amíg ki nem fizetik a kezelés költségét.

A kórházban kizárólag a hozzátartozók gondoskodnak a betegek ápolásáról és ellátásáról. Ott ételt nem kapnak. Mindent a hozzátartozók hoznak. És ha valakinek nincs hozzátartozója, akkor egyszerűen nincs ki ellássa. Ezt is gyakran megtapasztaltuk. Volt ott egy szülészeti osztály is, és gyakran voltak olyan nők, akik egyedül jöttek szülni, és utána saját magukat kellett ellátniuk.

Ghánában nincs kötelező egészségbiztosítás sem. Ott mindenki maga fizeti az egészségügyi ellátást, és a biztosítás csak néhány szolgáltatást fedez. Aki megengedheti magának, drágább magánbiztosítást köt, és jó kórházat keres a kezeléshez, például az egyetemi kórházat – és nem egy kis kórházat, mint az irgalmasokét.

Milyen az egészségügyyi képzés Ghánában?

Az orvosok esetében hasonló a képzés, mint nálunk, tehát van klinikai gyakorlat és szakmai gyakorlat, amelyet teljesíteni kell. Végül pedig a szakorvosi képzés következik. Sokan Accrában, a fővárosban tanultak. Néhányan Kumasiban, Ghána második legnagyobb városában, amely kicsit beljebb fekszik az országban. De azok az orvosok közül, akiket megismertem, sokan külföldön tanultak, majd visszatértek, és szakorvosi képzésüket ismét külföldön szeretnék elvégezni. Néhányan igyekeznek külföldön praktizálni, ami természetesen nehéz, mert ugyanúgy, mint nálunk, itt is orvoshiány van. Ennek többek között az az oka, hogy nagyon alacsony a fizetés. El sem lehet képzelni, mennyit keres egy orvos vagy ápoló Ghánában. Az ápolóképzés hasonló, mint korábban nálunk, négy éves alapképzéssel megszerzik a bachelor diplomát, vagy három éves képzéssel diplomát szerezhetnek. Ezen felül a képzés után egyéves, fizetés nélküli „nemzeti szolgálatot” kell teljesíteni. Ezt a kormány vezette be, és kötelező is.

Mesélne valamit a kórházról, ahol dolgozott?

Az Istenes Szent János Kórházban dolgoztam. Ez egy rendi kórház, de nem olyan, mint nálunk, ahol például azokat is ellátják, akiknek nincs egészségügyi biztosításuk. Ha ez mégis előfordul, akkor nem hozzák nyilvánosságra. Ami az ellátást illeti, mindenki arra törekszik, hogy a lehető legjobb ellátást nyújtsa, viszont a kollégáim egyszer azt mondták: Ha valami bajom lenne, biztos nem mennék oda. Ha dolgozol és elég pénzt keresel, akkor egy jobban felszerelt kórházba mész. Alapvetően mindent el kellett felejtenem, amit otthon tanultam, mert nagyon „praktikus” a munkavégzés. Például gyakran volt kesztyűhiány, és az éjszakai műszakon nem volt egy csomag kesztyűnk sem. Mindent alkohollal fertőtlenítenek, akár felületfertőtlenítésről, akár kézfertőtlenítésről van szó, mindenre ugyanazt használják. A sebeket szappanos vízzel tisztítják. A vérvétel, ahogy ott csinálják, nálunk elképzelhetetlen lenne. Ott egy normál fecskendővel és egy normál nagyságú tűvel vesznek vért.

Néhány dologgal kapcsolatosan meg kellett vívnom a sját harcomat, munkatársként a saját védelmem is fontos. Például Ausztriából hoztam magammal két csomag kesztyűt. Ezért mindig vicces volt, amikor valamilyen okból hiány volt, és nekem mindig volt egy pár a zsebemben. Az enyém kék volt, az övék pedig fehér, így mindig tudták, hogy Claudia valahol a közelben van.

Claudia Wilpernig a ghánai Amrahiai Rendház szerzeteseivel

Segélyprojekt

Egyik szolgálatom során oxigénhiány lépett fel

Náluk nem úgy van, hogy az oxigéncsövek a falba vannak szerelve, és ha oxigénre van szükség, akkor csak ki kell nyitani a csapot. Ott mobil oxigénpalackok vannak, és ha valakinek oxigénre van szüksége, akkor egy két méteres palackot kell az ágyhoz vinni. Volt egy súlyos esetünk, amikor a beteg oxigénellátása nem volt megfelelő, oxigént akartam szerezni, de nem volt. Minden palack üres volt. Nem tudtuk folytatni a beteg ellátását. Ott nincs olyan rendszer, hogy állandóan rendelkezésre állnak mentőautók. Aznap szerencsénk volt, hívtunk egy mentőt, amely ellátta oxigénnel a beteget, és a legközelebbi nagyobb kórházba vitte, ahol további ellátásban részesült. Ez megrázó élmány volt számomra.

Ha egyes műtéteket nem lehet elvégezni, vagy nem minden klinikán van CT-készülék, az rendben van. De itt valaki nem gondoskodott arról, hogy elegendő oxigén legyen. Ez emberi hiba, és nem szabad megtörténjen. Ez pont karácsony előtt történt, és az az ötletem támadt, hogy köszönetképpen valamivel viszonoznám azt az időt, amit ott töltöttem.

Elindítottam egy kezdeményezést, és karácsony előtt üzenetet küldtem sok barátomnak és rokonaimnak, hogy adományozzanak. Végül jelentős adományalap gyűlt össze, amelyből a helyszínen új palackokat vásároltam. Tulajdonképpen a betegek az oxigént is meg kell fizessék, és én azt szerettem volna elérni, hogy egy részét ne nekik kelljen állniuk. Most úgy van, hogy csak egy részét kell fizetniük, mert ha valami ingyenes, akkor az az általános felfogás, hogy nem ér semmit.

Ennek a projektnek még mindig részben koordinátora vagyok, az aki időnként arról érdeklődik, hogy állnak a dolgok, mire van szükség. Most már úgy is működnek a dolgok, hogy nem vagyok a helyszínen, viszont még mindig rajta tartom a kezem. Most vettünk egy életjelmonitort, amellyel a sürgősségi osztályon folyamatosan mérhető az oxigénszaturáció és a vérnyomás. Eddig ilyen sem volt.