A vendégszeretet iskolája

2025. december 1.

Közel tíz évvel ezelőtt született meg az a döntés, miszerint közös európai noviciátust hoznak létre Bresciában. A helyszínen a Lombardiai Rendtartománynak két intézménye van: egy pszichés betegségekkel küzdő emberek számára létrehozott ápolási és kutatóintézet, valamint egy hajléktalan személyek számára létrehozott központ. Itt a novíciusok a gyakorlatban is megtapasztalják és élhetik a hospitalitást. A noviciátus Szent Richard Pampuri nevét viseli, aki szintén ott volt novícius, és a mai noviciátus épületében orvosként tevékenykedett. Jakobus Janči testvér egy éve novíciusmester, irodája az egykori rendelőben található. „Régen a mesterre gyakran »főnökként« tekintettek. De a novícius nem miattam van itt, hanem én vagyok miatta itt. Az én feladatom, hogy támogassam őt abban, hogy irgalmas rendi szerzetessé válhasson – nem a felettese vagyok, hanem egy szolga” – így értelmezi Jakobus testvér a rá bízott feladatot.

Bepillantás a noviciátus életébe

A napirendnek Bresciában jól kialakított struktúrája van: a nap 7 órakor meditációval, laudessel és szentmisével kezdődik, amit a reggeli követ. Délelőtt a novíciusok az apostoli intézményben dolgoznak, délután dokumentumok közös tanulmányozására, külsős szakértők előadásaira, valamint hetente kétszer az olasz szerzetesrendek szövetségének online kurzusaira kerül sor. Este a napot vesperás, vacsora és szabadidő zárja. Szombaton ún. „szerzetesi nap” van különféle közösségi tevékenységekkel, vasárnap pedig a Locanda elnevezésű rendi intézményben közös szentmisén vesznek részt a novíciusok a betegekkel és hajléktalanokkal együtt.

Ez a képzés egyik kulcsfontosságú intézménye: egy hajléktalanok számára kialakított ház, amelyben főként azok az emberek kapnak segítséget, akik betegek vagy közvetlenül a kórházból érkeznek és senkijük sincsen. Önkéntesek, egy orvos, ápolók, pszichológusok és szociálpedagógusok tevékenykednek itt; a novíciusok pedig mindennek a kellős közepén találják magukat. A megágyazás, hajvágás, ruhaosztás, szükség esetén pedig valakit biztonságosan a zuhanyzóba vagy az ágyhoz kísérni – egyszerű, és mégis mélységes emberi gesztusok. „Főként az ottani gyakorlat életiskola számunkra” – meséli egy elsőéves novícius. „Ott gyakoroljuk, hogy mit jelent igazán a megélt vendégszeretet.”

Kihívások és lehetőségek

Sokak számára a noviciátusba történő felvételkor a legnagyobb nehézséget a nyelv és a különböző kulturális szokásokhoz való alkalmazkodás jelenti. „Kezdetben nehéz volt, szinte azt érezte az ember, olasszá kell válni ahhoz, hogy odatartozhasson” – emlékszik vissza egyik novícius. De én nem azért vagyok itt, hogy olasszá váljak, hanem hogy Istenre összpontosítsak.”

A kulturális különbségek azonban gyarapítják a képzést is. „Döntő jelentőséggel bír a közös hivatásunk. A különbségek elfogadásán és az egymástól való tanuláson van a hangsúly. Ez tágítja a látókörünket – még az Európán kívülről érkező emberekkel való munkában is” – magyarázza egyik másik novícius, míg Jakobus testvér hozzáfűzi: „Azt akarjuk, hogy a novíciusok ne csak egy rendtartományban, hanem mint a világszerte jelen lévő Rend szerzetesei gondolkodjanak és éljenek. A határokat le kell küzdeni. Ma már természetes, hogy a különböző országokból származó szerzetesek együtt élnek, egymástól tanulnak, és mindenhol tevékenykedhetnek, ahol szükség van rájuk.”

Mi történik a noviciátus végén

Luis Spanyolországból, Bálint Magyarországról, Tiago Madeiráról és Clemens Bajorországból származik. A noviciátusban már két éve közösen étkeznek, imádkoznak és megosztják mindennapjaikat. Ez a két év megváltoztatta őket. „40 éves voltam, amikor meghallottam Isten hívását” – meséli a Madridból származó 47 éves Luis. Már fiatalemberként is a katonai szolgálat helyett szociális munkát végzett az irgalmasoknál, később viszont megszakadt a kapcsolata velük. „Amikor újra meghallottam Isten hívását, először a papi hivatás lebegett előttem. De aztán rájöttem: Isten valami mást akart tőlem.”

A 37 éves Bálint állatorvosként dolgozott. „Majd találkoztam az irgalmas rendi szerzetesekkel Magyarországon – az ő példájuk lenyűgözött. Később Granadában megérintett az Istenes Szent Jánost körülvevő különleges légkör. Akkor már tudtam, hogy ez az én utam.”

Tiago 30 éves, és nevetve mesél gyerekkoráról: „Én a hospitalitás fia vagyok. Szüleim szerzetes testvérekkel és nővérekkel dolgoztak együtt. Otthonunkban a segítség(nyújtás) természetes dolog volt.” A 29 éves Clemens így fogalmaz: „Intenzív szakápoló voltam. A pandémia idején döbbentem rá arra, hogy most van itt annak az ideje, hogy merjem valóra váltani azt a belső vágyat, amit a közösségi élet iránt éreztem.”

A kezdet nehéz volt. „Csak a »buongiorno« és a »grazie mille« kifejezéseket ismertem” – emlékszik vissza Luis. „Aztán hirtelen teológiai előadásokra jártam, amelyekből egy szót sem értettem. Az első év nagyon-nagyon nehéz volt.” Bálint egyből többszörösen váltott országot és nyelvet. „Minden évben új hely, új nyelv, új kultúra – ez volt a legnehezebb.” Tiago drasztikusan ábrázolja a megtapasztalt kulturális sokkot: „Egy kis atlanti-óceáni szigetről egy nemzetközi közösségbe kerültem – ez lehengerlő volt. Idővel viszont megtanulja az ember kezelni a helyzetet.”

Minden nehézség ellenére azonban: „A legnehezebb egyben a legszebb is” – mondja Clemens. „Nemzetközi közösség vagyunk. Portugálok, spanyolok, magyarok, bajorok maradunk – de egy csapat vagyunk.” Tiago bólint: Ha jól mennek a dolgok, mindannyian örülünk. Ha rosszul mennek, mindannyian szenvedünk. De pont ez az, ami megerősít.” A kis gesztusok mély benyomást keltenek: egy beteg mosolya, az ápolók köszönete. „Gyakran csak később jövünk rá arra, hogy mi mindent vittünk véghez” – meséli Bálint. 

Két év noviciátus után a novíciusok útjai elválnak: Clemens visszatér az intenzív osztályra, Tiago egy rehabilitációs központban és a palliatív ellátásban fog dolgozni, Bálint Regensburgban németet fog tanulni, Luis pedig Madridban ápolási asszisztensi képzést fog végezni.

Link a „Locanda” intézményhez