Ahol visszhangra talál a művészet

 

Hogy vagy? Gyakran tesszük fel, és még gyakrabban teszik fel nekünk ezt a kérdést, mégis a lehető legritkábban válaszolunk rá őszintén. Egyáltalán nem egyszerű megtalálni rá a választ – aztán még osszuk is meg a beszélgetőpartnerünkkel? Nehéz.

 

Nagyon kevesen tudják könnyedén szavakba önteni érzéseiket. Én a verseimmel pontosan ezt kísérlem meg: Szavakat keresek olyan tapasztalásokra, amelyekre nincsenek szavak. Szeretném megérinteni az embereket, és pillanatnyi kikapcsolódást nyújtani nekik a költészettel. Hogy fellélegezhessenek érzelmeik kavalkádjában. Az örömünket szívesen osztjuk meg. De ha szenvedünk, sokszor azon töprengünk: Vajon egyedül vagyok ezzel? Csak én érzek így?

 

És itt lép színre a művészet: Ahogyan a hangszerek rezonátora, úgy a művészet is teret ad az érzéseknek és az együttérzésnek. Rezonátor nélkül – például egy gitárnál – a hangok nagyon halkak, alig hallhatóak. Nem tudnak igazán kibontakozni, csak az üreges tér teszi lehetővé, hogy felcsendüljön a hang. A méret, a fa típusa, a forma ugyan bizonyos színt ad a hangnak, de az végső soron az üres térnek köszönhető. Egy teljesen megtöltött tér nem tudná betölteni ezt a funkciót. Nyitott térre van szükség az érzelmek megszólaltatásához.

 

A művészet – esetemben a költészet – megpróbálja az érzelmeket formába önteni, színnel ellátni, de még nem kész képet alkotni róluk. Azok az emberek, akik kapcsolatba kerülnek a művel, ebbe a rezonátorba tölthetik saját érzéseiket, együtt rezdülhetnek vele, együttérezhetnek, és már nem lesznek egyedül érzéseikkel. A korábban kimondatlan dolgok hallhatóvá és gyakran egy kicsit elviselhetőbbé válnak.

A „Viharfelhők” című versemmel ilyen teret próbálok nyitni az olvasók előtt: